És tudom, egyszer még visszamegyek

Valóban elgondolkodtató és magával ragadó beszámolót olvashatunk Hajagos Andrea tollából. Az indiai útibeszámolóban többször is emlegetett Zoli természetesen nem más, mint Leveles Zoltán.

A beszámoló írója 2007-ben vett részt Dél-Indiai utunkon.

Varadvaraj templom

Hajagos Andrea indiai útibeszámolója

Az előkészületek

„Kevés cucc, kevés cucc, kevés cucc” – mondogattam magamban a pakolásnál akár egy mantrát (csak hogy stílusos legyek). Boldog voltam, amikor megállapítottam, hogy a bőröndbe csak 3 szoknyát tettem, meg 5 pólót. Na jó, elfér egy hatodik is. Meg még egy hosszú ujjú is, hátha hideg lesz…

Egy papucs a zuhanyzáshoz, egy a mászkáláshoz, no meg persze egy tartalékba. Elraktam egy-két kozmetikai cuccot (a sminkről természetesen lemondtam), de még anyukám odaállított egy hatalmas zacskó gyógyszerrel, és kész, tele a bőrönd. Vajon hova fér majd az a sok holmi, amit Indiából haza akarok hozni magammal? Sebaj, lényeg a biztonságérzet, hogy engem semmilyen meglepetés nem érhet, mert mindenre van megoldás a bőröndömben!

Az út előtt sokat olvasgattam Indiáról. Egy barátnőmtől kaptam egy nagyon jó kis élménybeszámolót, az India Gyógyszállót. Ebben Hamaranna – aki hátizsákos versenyző volt – már leírta, hogy minden, amit hasznosnak gondolt, és bepakolt, természetesen tök feleslegesnek bizonyult. Hát, így lettem ezzel én is.

Bár a Coldrex és a Lopedium valóban jól jött, a többi gyógyszer, a sok ruhanemű és kozmetikai cucc fele nyugodtan itthon maradhatott volna. Zoli (Leveles Zoltán hindu tanító – a szerk.) egyetlen dologban tévedett (és ez jó arány, figyelembe véve, hogy 16 nap alatt folyamatosan döntéseket kellett hoznia, és tanácsokat adnia), valamennyi meleg holmi Indiába igenis kell!

Az utazás

Indiába eljutni nagyon bonyolult dolog. Különösen, ha Madraszba (pardon, Csennájba) megy az ember. Azt persze egy pillanatig sem állítom, hogy nem éri meg, de egy-két másodpercre biztosan megingatja még a legelvetemültebbet is.

És mondom ezt úgy, hogy a repülőúton gyakorlatilag végigfeküdtem négy ülésen, olyan kevesen voltak. Szóval, Budapest-Isztambul (2óra), aztán 6 óra várakozás egy olyan reptéren, ami gyakorlatilag egy bevásárlóközpontra hasonlított. De még így is borzasztó sok az a 6 óra.

Aztán még 6-7 óra repülés Bombayba (pardon, Mumbaiba), gyors átrongyolás a „domestic airportra”, ahol természetesen kiderül: a gép 5 órát késik. Ez az egyik legrosszabb hír, ami ilyenkor a fáradt utazót érheti.

De szerencsére Zoli ezúttal is a helyzet magaslatán volt. Elvitt minket egy szállodába, ahol egyenként szépen lezuhanyozhattunk, és pihenhettünk is egy kicsit. Így már könnyebb volt folytatni az utat. És már nem tűnt olyan sok időnek, mire végre eljutottunk Madraszba.

A társaság

Egészen másra számítottam. Valamiért azt gondoltam, hogy jön majd néhány tarisznyás indológus, meg egy-két vallás iránt érdeklődő emberke.

Persze, tudom, az előítéletek… Ezért aztán nagyon meglepett, hogy milyen társasággal utaztam. A bizniszmentől a túravezetőn át a színházigazgatóig. Senki sem elvetemült, de mindenki nagyon érdeklődő. Ez is tetszett.

A tánc

A madraszi kulturális fesztivál a zenéről és a táncról szól. Szerencsére a második fele – éppen amikor mi kint voltunk – a táncról szólt. Számomra habzsi-dőzsi. Bharatanatjam (amit én is űzök immár 8 éve), odisszi, mohini attam, kathak, kathakali, kuchupudi.

Kathakali tanc

Ezeket mind láttam, és a kathakalit leszámítva mind nagyon tetszett is. Az viszont emberi szem/agy vagy mittudoménmi számára teljesen felfoghatatlan. Van néhány ütőhangszeres a színpadon, meg a „táncosok”, akik óriási maskarákba bújva, hatalmas fejdíszekkel és egy kiló festékkel az arcukon nagyon gesztikulálnak. Táncnak semmiképp nem nevezném. De az indiai közönségnek nagyon tetszett, úgyhogy azt hiszem, bennünk lehet a hiba. Ja, és még egy érdekesség: bharatanatjam frísztájlban! Nem is nagyon gondoltam, hogy ilyen lehet.

A bharatanatjamot csak mintegy kommunikációs eszközt használta a táncos, ahhoz, hogy kifejezze a saját gondolatait. A saját gondolatok pedig mind-mind a brit elnyomásról szóltak. A nacionalista hölgy egyszer még egy zászlóval is berontott a színpadra, és elkezdett kiabálni. Nikéta ekkor ébredt fel álmából, amit ennek a műfajnak a jótékony hatása okozott nála…

Kathakali arcfestés az előadás előtt

Hála a csodás szervezésnek, eljutottunk vendégségbe egy fantasztikus táncosnőhöz, Dzsajanthihoz. Számomra ez volt az egyik legmeghatározóbb élmény. Itt derült ki az összes fontos dolog az indiai nő és a tánc kapcsolatáról. Ez egy szerelem. Egy olyan mély érzelem, ami 4-5 éves korától a haláláig elkíséri a táncost. Minden apró rezdülésben benne van a vallás, az átszellemültség, benne van egész India. Szőröstül-bőröstül.

Dzsajanthi 19 éves lányának tánca után hosszú ideig nem tudtam magamhoz térni. Elvarázsolt. Hirtelen az is eszembe jutott, hogy azonnal abbahagyom a táncot, hiszen ki vagyok én, és hogy jövök ehhez egyáltalán. Megnyugtatlak titeket, a sokkhatás elmúlt, és én továbbra is járok táncolni. Mert ez így is jól van.

Amikor elhatároztam, hogy elmegyek erre az útra, pontosan tudtam, hogy Madrasz az egyetlen város a világon, ahol nagy eséllyel tudnék magamnak ruhát varratni a tánchoz. De nem akartam. Minek? Otthonra, a nappaliba? Mert körülbelül az az egyetlen hely, ahol valaha fel fogok lépni.

Gyakorlószári, az jöhet – gondoltam. Anyukámnak abban is jó leszek. A nappaliban. Aztán ott volt Nikéta, aki mindenképpen akart magának csináltatni ruhát (az ő szempontjából ez érthető is), és ott volt Bea, aki első dél-indiai útja alkalmával nem csináltatott magának ruhát, és nagyon bánta. Tehát meggyőzött: végül is lehet, hogy soha többet nem jövök ide, másrészt 8 év az 8 év, még akkor is, ha nem olyan intenzív.

A varratással azonban akadtak nehézségeink. Mivel a fesztivál ideje alatt valószínűleg a dél-indiai táncosoknak legalább a fele Madraszban tartózkodott, a varrást két-három hétre vállalták. Nekünk azonban nem volt ennyi időnk, úgyhogy lefizettünk egy szabót, hogy csinálja meg 4 nap alatt. Sikerült is neki, nagyon szép lett, a kiváltságosak majd láthatják is. A nappaliban.

Ja, és persze nem úsztuk meg saját előadás nélkül! A csoport úgy gondolta, ha már ennyit beszélünk róla, akkor talán mutassunk is valamit. Így egyik este előadtuk magunkat Nikétával. Két darab után ránk sötétedett, ráadásul a laptopról szóló zenéből a kis közönségünk semmit nem hallott, de úgy tűnt, így is értékelték a rögtönzött produkciót.

A hinduizmus

Bárki, aki fel akarja fedezni magának Indiát, szegődjön egy hindu tanító mellé! Zolit különösen ajánlom. Egy idegenvezető elmondja, hogy mit látsz, kicsit mesél a történelemről. Aki azonban mélyebben belemerülne, az ne egy utazási irodától várja a megváltást. Bár a Lonely Planet se rossz, azért ez így mégis más volt… Gyönyörű templomokban jártunk, és ott mindig volt miről mesélnie. Ilyenkor leültünk valahova, és hallgattuk.

Hinduizmusról, emberekről, istenről. Az első ilyen alkalom egy Siva-templomban volt, csodálatos szobrok és vallásos áhítatban üldögélő emberek között. Nem tudnám visszaadni, amit mondott, és nem is szeretném. Ez bennem marad. Később is minden templomhoz kötődött valami. Egy történet, egy-egy érdekes jelenet.

Az például lenyűgözött, amikor először láttam a tisztelet jelét egy hívőnél. Gondosan körbejárta Visnu szobrát, persze balról jobbra, aztán két kezével megérintette a szobor lábát, majd megérintette saját homlokát. Ez a tisztelet jele. Később ezt láttam táncos és guruja között is, megható jelenet volt.

A szentélyekbe általában csak hindukat engedtek be. Zolit sem akarták, mert hát hiába jár lepelben, mégsem néz ki hindunak – legalábbis az ő szemükben. Számukra ő is csak anyagyilkos (vagyis valamikor fogyasztott marhahúst). Ezért volt nagy megtiszteltetés, ha valahova beengedtek minket, sőt, még áldást is kaptunk. Igaz, ezért néha fizetnünk kellett… Vagy illett. De olyankor büszkén sétáltunk ki a templomból mindenféle hamu- és festékfoltokkal a homlokunkon.

Sri Rangapadnában meglátogattunk egy asramot. Én előtte nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen lehet az. Gondoltam, valami kolostorszerű, amolyan indiai módra. Aztán már a kapu előtt állva láttam, hogy meseország határára érkeztünk. Tényleg olyan.

Minden színes, kedves, barátságos. Kicsi épületek egymás mellett, köztük rengeteg gyönyörű növénnyel. Az apró házak, amikben laknak, puritánok, a templom és a szentélyek falai pedig színesre mázolva, elefánttal vagy éppen pávával az oldalukon. És mindez egy gyönyörű folyóparton. Olyan folyót még soha nem láttam. Nem messze voltunk a forrásától, tehát tiszta volt, és elszórva ki-kibukkant belőle egy-egy kisebb szikla vagy kő. Egyszer naplementében is megnéztük. Hmm…

Nehéz belegondolni, hogy a hinduizmus már akkor is nagyon régóta létezett, amikor Ellorában megépítették a barlangtemplomokat. 1500 éve. Sziklából vájták ki, de persze domborművekkel és oszlopokkal együtt. És nyilván nem ütvefúróval dolgoztak…

A legmonumentálisabb épületegyüttest talán 200 évig faragták mire kész lett. Tehát valaki fogta a kis vésőjét vagy nem tudom mijét, és azt mondta: elkezdem itt a kupolát, mondjuk. Aztán úgy 200 év múlva valamelyik leszármazottja meg azt, hogy: na, kész van.

Ellorában egyébként egymás mellett vannak hindu és buddhista templomok. És ez az, ami igazán meglepő ezekben a vallásokban, pedig egyáltalán nem kéne, hogy az legyen. A másik vallás elfogadása. Bármelyiké. Persze biztosak abban, hogy egy isten van, de hogy ezt ki, hogy nevezi, az már csak hozzáállás kérdése. Talán ezért is fér meg Indiában ennyi vallás egyszerre. (God is too big to fit into one relegion.)

Az indiaiak

Kezdem a rosszal: az embernek az az érzése, hogy úton-útfélen folyamatosan mindenki le akarja húzni. Ha pénzről van szó, akkor az indiaiak nem szégyellnek semmit húszszor annyiért adni, mint amennyibe valójában kerül. De a legszebb, hogy igyekeznek még a semmiből is pénzt csinálni.

Kancsipuram egyik templomának a bejáratánál odajött egy fickó, mondván, hogy fizetni kell, ha be akarjuk vinni a fényképezőgépet. Végül is, láttunk ilyet már máshol is, ezért nem lepett meg annyira, de Zoli ennél jobban ismeri az indiaiakat, neki hamar leesett, hogy átverés az egész. Mindenesetre leleményesek. Ez pedig már egy jó tulajdonság. Csak nézőpont kérdése. Amúgy a többség nagyon kedvesen és tisztelettel közeledett felénk.

Mahaballipurmi barlangtemplom részlete

Azt sem tapasztaltam – amiről pedig korábban olvastam – hogy a fehér nőket könnyűvérűeknek tartják, és eszerint is viselkednek velük. Az már igaz, hogy fura szerzetek vagyunk az ő szemükben, ezért aztán nem ritkán megbámultak, de olyan is igen sokszor megesett, hogy odajöttek azzal, hogy szeretnének velem egy közös fotót. Gondoltam, miért ne, bár képzelem, milyen meséket társítanak majd a fényképhez, de ez már igazán az ő dolguk.

Az értetlenség magas fokával is sikerült találkoznunk. Pincéreink és sofőreink többségének felfogása nagyjából az indiai mentalitás tempójával volt megáldva. Vagyis mindent legalább négyszer kellett nekik elmondani, és nem ártott utána visszamondatni velük, hogy biztosan felfogták-e.

Sok lehetőségünk azonban arra nem volt, hogy egy indiait jobban megismerjünk. Csupán a két vendégségünk alkalmával leshettünk bele egy kicsit jobban az emberek életébe. A Dzsajantínál tett látogatást már említettem, de volt még egy.

Egy olyan édesanyát látogattunk meg, akinek a bátyja Magyarországon él. Azért írtam rögtön édesanyát, mert valóban csak ennek él. Régebben tanult énekelni, de a gyerekei miatt abbahagyta. Mégis, amikor arra kértük, hogy énekeljen valamit, azonnal kötélnek állt. Ez nem is jó kifejezés. Azt hiszem, azt mondta: persze.

A gátlásosságnak ilyen formáit nem ismerik, és ez nagyon tetszett. Én persze azonnal elkezdtem szerénykedni, amikor egy kellemes akusztikájú helyen (amúgy börtönben) Zoli arra kért, hogy énekeljek. Én „nem álltam kötélnek”. Igazából nem tudom, miért.

Az ízek

Az út alatt semmi cigi, semmi pia, semmi kávé, semmi hús. Mindezt valamivel pótolni kellett. Hát, nem esett nehezemre! Hmm, csodás ízek! Már ha valaki szereti a nagyon fűszeres, nagyon csípős ételeket. Én pedig nagyon szeretem.

Még utazás előtt azt gondoltam, milyen jót fog tenni, hogy 1-2 kilót lefogyok a kis adag zöldséges kajáktól. Hát, a kis adag elég nagy lett. Naponta háromszor. Igazából elég lett volna kétszer, de valahogy valaki mindig éhes lett, így aztán csak beültünk harmadszorra is valahová. Ha meg már beültünk, akkor nyilván nem csak nézni fogom, ahogy a többiek két pofára tömik a szabdzsikat. Hát nem. Így esett, hogy nem fogytam le Indiában. Viszont a kaják nevét még a sok rendelés ellenére sem tudtam megjegyezni. De a panír tikka maszalára emlékszem, az nagyon bejött.

Általában Zoli rendelt, és jó volt, hogy tudatta velünk, mit lehet, és mit nem. Olyan dolgokat, amik nem főttek, vagy ami találkoztatott csapvízzel, nem ehettünk, nem ihattunk. Gyümölcsöt csak olyat, amit hámozni kell. És itt kell megemlítenem, hogy citromízű banán igenis létezik!

Kókuszt minden utcasarkon lehet kapni. Az árus lecsapja a tetejét, ad egy szívószálat, ha pedig kiittad, akkor félbevágja, hogy ki tudd enni a húsát. Az első élmény nem jött be, mivel a kókusz nem volt elég érett, így a húsa nem volt kemény, inkább zselére hajazott. Aztán egyszer volt szerencsém egy kemény húsú kókuszhoz is, az már megfelelt az elvárásaimnak!

Az indiai éttermekkel csak egy baj volt: a légkondi. Hát, azt nem sajnálták. Ezért lehetett, hogy a 30 fokos indiai télben a csoport fele megfázott. Én is.

Szállás

Azzal kell kezdenem, hogy az egész napos sűrű programok után nagyjából mindegy, hogy hol hajtja álomra a fejét az ember. Nagyjából mindegy…

Azzal már Bulgáriában is szembesültem, hogy vannak népek, akik egyszerűen nem ismerik sem a fürdőkád, sem a zuhanytálca fogalmát. Azaz a fürdőszoba közepén van egy zuhanycsap, aztán hajrá!

Egyik szállásunkon volt fürdőkád, de látszott rajta, hogy igazából csak találgattak, milyen izére lehet szükségük a külföldi turistáknak. Ja, és aki nagyon finnyás, az vigyen magával ágyneműhuzatot, vagy legalább egy lepedőt.

Háromszor aludtunk vonaton, és az első előtt rettegtem. Hogy fogok elaludni? Nem volt gond. Annak ellenére, hogy a fülkék nincsenek egymástól teljesen elválasztva, ezért kb. 50 ember aludt egy közös helyiségben. De mindenkinek névre szóló helye volt, és amikor jó helyet fogtam ki, simán végigaludtam az egész éjszakát a vonaton.

Vásárlás

Talán már említettem, hogy minden indiai arra utazik, hogy valahogy lehúzza a turistákat. Azt hiszem ennek ellenére rengeteget vásároltam kevés pénzből. Persze, alkudni kell, de ha valaminek a tízszeresét mondják, még úgy is megéri.

Egy félelmem volt a vásárlással kapcsolatban: hogy fogom mindezt hazavinni? Végig attól rettegtem, hogy a bőröndöm súlya jóval meghaladja majd a megengedett húsz kilót. Pedig ha már ott voltam, szívesen vettem volna egy-két helyes szobrocskát zsírkőből, szantálfából, vagy bármiből. Erről azonban le kellett mondanom, nagy bánatomra.

A sok füstölő viszont szerencsére nem volt olyan súlyos… De már komolyabb tétel volt a néhány táncos szári, meg a táncos bizsuk. A bombayi repülőtéren ki is nyittatták a táskámat, de aztán megnyugodtak, hogy az a sok fém nem annyira nemes, mint inkább bizsu. Szóval, mindent szépen hazahoztam, és épphogy meghaladtam a 18 kilót.

Nem utoljára

Ez az út életem egyik legmeghatározóbb élményét jelenti. Nagyon rossz volt hazajönni, és visszakerülni a mókuskerékbe. Ezért – így néhány héttel később – próbálok minél többet visszagondolni, milyen is volt ott. Olyankor megnyugszom, és tudom, egyszer még visszamegyek…

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..